Holdvilág

Erdős Olga: Tudatlan tündérek

A Tudatlan tündérek minden képkockájában Özpetek film, a Törökfürdő (1997) után, de még a Szemközti ablak (2003) előtt született. A török származású, Rómában élő rendező eddigi nyolc mozijából ez volt az ötödik, amit láttam, de továbbra sem változott a véleményem, miszerint Ferzan Özpetek neve egyet jelent a minőséggel.
A magyar cím azontúl, hogy szépen alliterál, a 2010-es Mine Vaganti-val ellentétben jelentésében is fedi az eredetit (Le fate ignoranti). Igaz, ha az olasz „ignorare” igét vesszük alapul, az mellőzést, figyelmen kívül hagyást is jelent.
A dalok most is meghatározóak, akárcsak a többi filmjében – nekem a záró képsoroknál felhangzó Due destini (Két végzet) című szám lett a kedvenc Tiromancino előadásában.
Persze Ferzan Özpetek a török kultúrát is közvetíteni próbálja választott hazájának, illetve Európának, és nemcsak zenében. Ezúttal a XX. századi költő, Názim Hikmet kötetén keresztül, amiből sajnálatos módon csupán egyetlen vers hangzik el a 106 perc alatt.
A szereplők ismerősek lehetnek az Özpetek rajongóknak A két „tudatlan tündért”, Antoniát (Margherita Buy) és Michelét (Stefano Accorsi) a 2007-es A Szaturnusz gyűrűjében láthatjuk újra, akárcsak Serra Yilmaz-t, aki szinte a rendező védjegye, bár a török színésznő többek között A szemközti ablakban is játszik, akárcsak. Filippo Nigro.
2001-es alkotás igényes, érzékeny, érzelmes, elgondolkodtató, erőszakmentes és nagyon emberi, amiben mindenki talál olyan szálat, ami ismerős lehet saját életéből. Huszadrangú hollywoodi akciófilmeken nevelkedettek és homofóbok kivételével mindenkinek látnia kell.

írta: LunaPiena, 2012. jan. 23. 21:18 - címkék: és kategóriák: Vélemények - még nincsenek kommentek

A világ végére

Néha elképzelem, ahogy alakot ölt idegen városok szállodáinak ágyában hagyott testem lenyomata, hogy újra bejárja a már ismerős utcákat, tereket, csak hogy elidőzzön mondjuk a Marais negyed egyik brasserie-jében egy csésze café au lait felett és akár éveken át nézze, hogy a világ semmit sem változik.
Később a Posztócsarnoknál fiákerre száll, hogy így járja be Krakkót – még a név is, mint a trappoló lovak patkójának koppanása a macskaköves utcákon a Vár körül. Krak-kó.
A leszállás már a schönbrunn-i kastély impozáns kapujánál van, természetesen advent idején. Ilyenkor jó a mintás agyagbögréből glühwein-t kortyolni, hogy erőt adjon a melege, akár a sült gesztenyének, amíg eljutok a tarkán hívogató Hundertwasser házig a Duna felől, a napos oldalon.
A délután a Temple Bar-ban talál, ahol a pubokból tradicionális ír zene szól és nyüzsög az élet, épp mint Amszterdamban április végén, amikor a királynő napján (Koninginnedag)narancssárgába borul a világ, csak itt lüktetőbb a zene és kannabisz illatot hord a szél.
A szomszédban nyugodtabb a helyzet Leuvenben a Grote Markt-on vagy Antwerpenben a Schelde partján, ahol sült krumplit jó enni majonézzel és hallgatni a sirályokat. Akik ha kitárják szárnyukat, elérik a Punta della Doganát és képesek akár átölelni Itáliát.
És sorakoznak a városok északról délre, keletről nyugatra, hogy őket is említsem: Doolin, Aarhus, Brüsszel, Utrecht, München, Salzburg, Kufstein, Torino, Milánó, Ravenna, Rimini, San Marino, Palermó, Catania, Maribor, Celje, Kerkira, Arad, Magyarkanizsa… és így tovább ezer emlék határon túl, és még ezernyi itthonról.
Széthagyott lélekdarabok állnak össze, hogy aztán újra elvágyódjanak az óceánok zúgó kékjén át a világ végére.

írta: LunaPiena, 2011. dec. 11. 19:14 - címkék: és kategóriák: Blogok, Koffer - 3 komment

Erdős Olga: Országok, emlékek – Írország

Írországi víg napjainkat már jó előre elterveztük, még a nyáron megvettük a repülőjegyet, és jólesett a tudat, hogy őszre is jut egy kis kikapcsolódás, így mondhatni vágtam a centit október végén, hogy végre megnézzük magunknak a smaragd-szigetet.

Az érkezésünk elég kalandos volt, már a repülőtéren kezdődött, ahol kiderült, hogy járatunk két és fél órával később indul, mivel az eredeti induláshoz képest is időben érkeztünk, majd öt órát kellett eltölteni valahogy. Na jó, azért megoldottuk J. A késést egyébként nem indokolták, annyit tudtunk meg, hogy Prágából jött a gép késve. Érkezés után a bőröndökre várva jöttünk rá, hogy a duty freeben vett egyéb dolgok (keksz, kolbász és három karton cigaretta a kinti magyaroknak, ott ugyanis 8 euró egy dobozzal) fent maradtak a gépen egy szatyorban. Próbáltam egy kört futni az elveszett csomagosoknál, kaptam is egy telefonszámot, hogy másnap hívjuk, de persze nem találták meg. Azon nevettünk, hogy majd mondják, hogy épp most szívták el az utolsó szál cigit. Autót még otthonról béreltünk online, és jó, hogy még Pestről telefonáltam a reptéri számra a késés miatt, mert már csak ennél az autókölcsönzőnél vártak ránk éjfél után. Volt olyan utas, aki kétségbeesve nézegette az üres pultokat, a mi emberünknél (klasszikus ír fejjel = vörös) is érdeklődött, aki csak a vállát vonogatta, hogy ő nem az a cég. Azért nem úsztuk meg ingyen a dolgot, plusz 35 euró a felára, ha munkaórán kívül jövünk, csak ugye ezt is a honi légitársaságnak köszönhettük. De a lényeg, hogy kaptunk egy szép, piros, dízeles Hyundai I30-at, 2010-es kiadásban, jobboldali kormánnyal. Szerencsére életem párja, aki a sofőrünk is volt meglehetősen gyorsan, már a parkolóházból kijutva ráérzett a fordított közlekedés ízére J.
Az első éjszakát viszonylag közel a reptérhez, egy külvárosi szállodában (Travelodge lánc) töltöttük. Az árak, a hely, a berendezés, a kényelem rendben volt, a kinti zajok miatt azonban az alvás nem annyira, de a füldugó csodákra képes. Reggel aztán rájöttem, hogy Írországban nem a borongós-esős idő, a baloldali közlekedés a legrosszabb, vagy hogy az itthonról vitt elektromos kütyüket (laptop, telefontöltő) csak átalakítóval tudjuk használni, hanem a szerencsétlen kelta leszármazottak reggelije. Pedig nem szoktam idegenkedni a helyi specialitásoktól, de a „full Irish breakfast”-öt azért magamban átkereszteltem „fúj, ájris brekföszt”-re. Számomra elég tömény volt reggelire ez a „bőségtál”, ráadásul ránézésre sem volt túl bizalomgerjesztő a black pudding (amit a srácok csak jégkorongnak neveztek), hát még az íze! Mondjuk virsliszerű kolbász (sausage) és a bacon-nek csúfolt vékonyra vágott, kisütött hússzelet (talán tarja) sem jött be. Ráadásul az egészet nyakon öntötték valami ketchupszerű babos szósszal és párolt gombával. A teájuk erős, mint a lórúgás (persze fekete, semmi ínyenc kalandozás uram bocsá’ a roiboos vagy a kínai zöldtea világába), a kávéjuk meg híg lötty, amin se cukorral, se tejjel nem lehet sokat javítani, az egyetlen dolog, ami jobbá teszi a whiskey, így kint létünk alatt a második naptól csak és kizárólag Irish coffee formájában kávéztam. Ja, ha reggeli és ehető dolog, akkor vajas pirítós és dzsem, csak ne a marmalade, az ugyanis keserű, mert a narancshéját is belefőzik a lekvárba. Valószínűleg nem véletlen, hogy a gasztronómiai guruk nem innen származnak.
Induláskor napos-felhős időnk volt, ami átváltott néha szakadó esőbe, amíg mintegy keresztülszelve az országot a Galway táblát követtük az autópályán. Az úti célunk Doolin volt, egy kétutcás falucska 2 km-re az Atlanti-óceántól és kb. 10 km-re a híres Moher szikláktól, ráadásul ezt a két utcát is jó egy kilométer és egy kőhidacska választja el egymástól. De még mielőtt megérkeztünk volna a célállomásra, muszáj volt megállnunk Kinvarában, a Galway-öböl déli részénél, ahol a városka határában magasodik az 500 éves Dunguaire kastély. A kastély csak áprilistól októberig van nyitva, így november elején be már nem jutottunk a szürke kolosszusba.
Jó egy órával később viszont boldogan hurcoltuk be bőröndjeinket a Twin Peaks névre keresztelt b&b-be (bed & breakfast). Háziasszonyunk, Sinead O’Connor (nem, nem az énekesnő J) épp nem volt otthon, hogy fogadjon, de a lényeg, hogy a szobakulcsokat megkaptuk és a szobáinkat is el tudtuk foglalni, igaz ekkor már farkas éhesek voltunk a 4 órás autózástól, így gyorsan lesétáltunk a közeli pubba, ami szintén az O’Connors’ nevet viselte, lévén Sineadék dédszülei alapították. Amiben más egy kinti pub, mint itthon, hogy nincs füst, ugyanis nem lehet bent dohányozni, nemcsak inni, enni is lehet, viszont itt vidéken miután kiválasztod, hogy mit kérsz, a pultnál kell leadni a rendelést, kifizetni, aztán majd hozzák az asztalhoz. Végre megkóstoltam a stew-t, az étlapon „Beef & Guinness stew” néven futott, leginkább sűrű gulyásleves és marhapörkölt keveréke volt, paprika nélkül, viszont finom, sovány hússal, Guinness sörrel, zöldségekkel összefőzve, barna kenyérrel tálalva. A kései ebédet követően elsétáltunk naplementét nézni az óceánhoz, ami negyedórányi távolság gyalog, és ahonnan szezonban hajók indulnak a közeli Aran szigetekre.
Ottlétünkkor apály volt és telehold, a sós víz illata befurakodott az orrunkba, miközben a szél zúgását is elnyomta a magas sziklaszirteken szétcsapódó hullámok zaja. Órákig lehetne sétálni a víz vájta köveken, vagy csak nézni a horizontot, és az alján sejteni azt, amit anno az ír emigránsok, hogy ott lehet Amerika.
Sötétedés után átsétáltunk a Fisher Street-en, hogy a falu másik részében is megnézzük a pubot, amely Fitzpatrick’s bar névre volt keresztelve. Elegánsabb, és kicsit drágább, mint O’Connorék, de hangulata ennek a helynek is van. A szomszédos összetolt asztaloknál egy család ült, nagypapa, szülők, gyerekek, utóbbiak Halloweenre öltözve és sminkelve, édességet gyűjtögető zsákkal, ráadásul itt már este 7-től élő zene szól. Egy középkorú férfi énekelt ír balladákat egy szál gitárral és nagyon jó hanggal, amihez tökéletes atmoszférát teremtett a közeli kandallóban táncoló tűz, akárcsak a hot whiskey (forró vízzel felöntött whiskey, benne egy karika citrom, teletűzdelve szegfűszeggel) és a hot port (hasonló, mint a whiskey csak konyakszerű italból).
Hazafele már kalandosabb volt gyalog a sötétben, mert vannak helyek, ahol nincs világítás, pl. a falu két része között, vagy épp a Twin Peaks B&B-be tartva az utolsó szakaszon.

Az éjszaka csendes volt a világvégén, így az alvás is mély és pihentető, amibe csak néha dobolt bele az ablakon kopogó eső. Az ébredés viszont már napfényes, a szobából kilátás két tehénre J, akik békésen legelésztek a harsány zöld füvön, a fürdőszobából viszont látszott az óceán egy darabkája két lanka között. Reggelinél végre találkoztunk Sineaddel is, akinél szerencsére nemcsak „full Irish breakfast”-öt lehetett választani, így a rántottára szavaztam inkább, amit betakartak egy füstölt lazac szelettel (itt fogják az óceánban és a szomszédos Lisdonvaarnában füstölik). A rántottába sülhetett volna egy kis zöldpaprika vagy kolbászkarika, de hallal sem volt rossz.
Reggeli után a szép időn örvendezve felhívtam a kb. 85 km-re délre található Carrigaholtban egy hajóstársaságot, akik delfinnézést is szoktak szervezni. Sajnos azt a választ kaptam, hogy már vége a szezonnak, de ha elmegyünk a Loop Head félsziget legeslegvégére, ott van még esély rá, hogy látunk delfincsaládot. Naná, hogy nekivágtunk a túrának, bár alig kanyarodtunk ki a faluból, már is meg kellett állni fotózni. Ott magasodott ugyanis a 16. században épült, jelenleg magántulajdonban levő Doonagore kastély, ami a dimbes-dombos tájjal és a sötétkék, fehér hullám fodrokat vető óceánnal képeslapra illő látvány volt.
Persze máshol is megálltunk útközben, aminek mi lányok külön örültünk – nemcsak a fényképezés lehetősége miatt. Elég felkavaró élmény a kanyargós, rázkódós, kisebbfajta hullámvasútra hasonlító utakon a hátsó ülésen utazni úgy, hogy a legszűkebb "csapásokon" is 100 km/óra a megengedett legnagyobb sebesség, olyan helyeken, ahol nálunk végig 30-as tábla volna, itt meg még egy veszélyes útkanyarulatra utaló tábla sincs vagy egy tükör. Életem párja kifejezetten élvezte a technikás pályát, még a jobb oldali kormánnyal is, csak ő nem ült krumpliszsákként a saját háta mögött.
Szóval a megállók, először is Lislarkin, hogy feladjam az előző délután, még Doolin szuvenír boltjában vett képeslapjaimat. Aztán egy kisbolt következett az út mellett, egy óceánra néző parkolónál, hogy legyen uzsonnánk a félsziget végében is, majd egy falut elhagyva kelta keresztekkel teli temetőre bukkantunk, végül érkezés a célhoz, ahogy gps-ünk tudtunkra adta, bár az utolsó szakaszon még feltartott egy tehéncsorda, amit a pásztor kismotorral és egy csattogó kutyával terelt a szűk úton. A Loop Head Peninsula végén egy világítótorony állt, amibe sajnos nem lehetett bejutni, maximum a kerítésmentén körbejárni. Akkor viszont már jobban vonzottak az óceánba omló szirtek, úgyhogy az esti esőtől nyirkos füvön tapicskolva jártuk be a félsziget lélegzetelállító csücskét a világvégén. Delfineket ugyan nem láttuk, de mégis megérte a ragyogó napsütésben és erős szélben csodálni az acélkék óceán vizét a tajtékos hullámokkal, meredek sziklafalakkal. Jó egy óra elteltével a zoknimból már csavarni lehetett a vizet, ahogy felázott a talpam cipőn keresztül is, úgyhogy kocsiba ülve gyorsan betértünk az első falu (Kilbaha) első fogadójának pubjába, a Lighthouse Inn-be egy kis ír kávéra. Az egyik helyi bácsika szóba elegyedett velünk eszméletlen (= érthetetlen) akcentusával és össze-visszaálló fogával, ennek ellenére nagyon aranyos volt. Amikor később kocsival elkerültük (ő baktatott haza a farmjára) még mosolyogva integetett is. Igaz, itt vidéken mindenki köszön mindenkinek és úgy összességében kedvesek és jó fejek.
És ha már a nyelvnél tartunk, az otthoni Oxford vagy Cambridge Englishünket sutba dobva nagyon figyelni kell, hogy mit mondanak, ugyanis tájszólásban hadarnak angolul. Az ír nyelv pedig egyáltalán nem hasonlít az angolra, talán csak a hangsúlyok. A városok, folyók, látnivalók nevét mindig kétnyelvű tábla jelzi, van ír nyelvű tévécsatorna, amit angolul feliratoznak, és állítólag most akarják törvénybe iktatni, hogy felsőoktatási intézménybe csak az járhasson, aki beszél írül is. Egyébként nekem tisztára A gyűrűk ura tündéi jutottak eszembe, amikor a tévében hallottam a beszédüket, de gondolom, hogy Tolkien is rendesen alapul vette a kelta legendákat Középfölde megteremtésekor. Ami az angoljukban "kikészített", hogy pl. sosem mondják, hogy jó reggelt/napot, se azt, hogy hello, hanem "hi, how are you" vagyis "szia, hogy vagy". Csak persze az egészet hadarva, ami valahogy így hangzik, hogy "hájájú", aztán ha csak nézelődsz a boltban, akkor nem azt kérdezik, hogy „segíthetek?” hanem, hogy: "are ye OK"? A doolini szállásunk házigazdája mindenre azt mondta, hogy "very good", az egyik dublini pincér meg hogy "no problem". Magyarul kicsit hülyén hangzott lefordítva válaszreakciónak utóbbi is, hogy ha kértünk valamit, akár még egy pohár sört a fiúk, akár a számlát, hogy "nem gond". Még jó, hogy nem az. J

Kilbaha után hazafelé menet megálltunk Lahinchben, hogy a sok szikla után egy igazi homokos strandot, egy beach-et is lássunk. A 14 fokos levegőhőmérséklet és az erős szél ellenére sokan voltak a parton kutyát sétáltatni vagy a gyerekek csak játszani, és persze ez a hely a szörfösök paradicsoma is. És hogy a legfőbb Clare megyei látnivaló se maradjon ki, a délutánt a Moher szikláknál zártuk, amelyet a világ hét természeti csodája közé is jelöltek. Ami szép, az szép, de aznapra mi már dugig voltunk óceánnal és sziklákkal, úgyhogy a délelőtti Loop Head félszigetet már nem nagyon tudta bennünk felülmúlni, maximum az írható a javára, hogy a látogató központban van mosdó, és hogy kibetonozott sétány húzódik az O’Brien toronytól a sziklák még biztonságosan járható része mentén.
Sajnos ekkorra befelhősödött az idő, így a naplemente észrevétlenül zajlott, arról nem beszélve, hogy a szuvenír boltok csak ötig voltak nyitva, vagyis mire végeztünk a sétánkkal a viharos szélben, épp bezártak az üzletek, úgyhogy ott nem költöttünk pénzt. Egyébként nem nehéz költeni, egy ír kávé 5-6 euró, egy második fogás a pubban ételfajtától függően 12-18 euró, ha steaket kérsz, azt 22 alatt nem kapod meg. Persze van hozzá köret (krumpli leginkább, meg párolt zöldségek), de ha még egy desszertet is kérsz, az megint 3-4 euró, egy üdítő 2,5 euró, egy fél pint sör szintén, a hot whiskey 4,5-5 euró egy pohárral. Bár számomra a legnagyobb felfedezés alapvetően borosként a Cider jelentette (csakis a Bulmers féle original), amiről azt mondják almasör, de szerintem inkább almafröccs íze volt, ebből is "hálf pájnt” dukál (2,8 euró). Az O’Connor’s pubban is ez volt a kísérője a vacsorának, na meg odakint eső és erős szél, ami másnap egész nap folytatódott.
Még szerencse, hogy aznapra a 70 km-re lévő Bunratty kastélyt és skanzent (Folks Park) terveztük be, amely a középkori, illetve a századfordulós ír vidéki életet mutatja be. Körülbelül 4 óra kell, hogy bejárjuk az egészet, megnézzük a régi házakat, némelyikben szuvenír bolt is van, felkeressük a vízi malmokat, betérjünk a falusi iskolába, egy templomocskába és természetesen a kocsmába is, sőt még állatok is vannak (ír farkaskutyák, szamarak, őzek). A kastély maga nem nagy látványosság, viszont tele van szűk lépcsőkkel, a toronyszobák pedig berendezve a kastély lordjainak dolgaival.
Délután, már Doolin határában betértünk a lekvárboltba (jam shop), ahol igazi különlegességeket kaptunk termelői áron, például gyömbéres rebarbarás, áfonyás, hagymás vagy éppen whiskeys dzsemek formájában. A vacsoránkat Fitzpatricknál költöttük el, de a változatosság kedvéért az utolsó esténken is benéztünk O’Connorékhoz, hogy leteszteljük az ottani élő zenét. Két idősebb férfi játszott aznap este valami elvont népzenét, ami nyomába sem ért a gitáros énekmondónak.

Utolsó doolini reggelünkön búcsút vettünk Pascqualtól Sinead férjétől, majd Lisdonvaarnában még megálltunk a lazacfüstölő boltjánál (smokehouse shop) vásárolni, aztán nyakunkba vettük az autópályát, és a két fizetőkaput, illetve egy benzinkutat leszámítva meg sem álltunk a fővárosig.
Dublin kellemes, napfényes délutánnal várt ránk. A Belvedere hotelba történő bejelentkezést követően visszavittük a bérelt autót a városközponti irodához, aztán sétáltunk egyet rakparton a Liffey folyó mentén, majd a Trinity College felé vettük az irányt, az épületeket csak kívülről néztük meg, nem lett volna már nagyon időnk zárás előtt a híres könyvtárra. Miután kinézelődtük magunkat jött a kötelező látnivaló, a Temple Bar negyed, ahol egymást érik a pubok, éttermek, szállodák, üzletek. Van hangulata ennek is, de nekem túl kocsmás, nincs benne meg az a bohém kisugárzás, ami mondjuk a párizsi Quartier Latin-ban igen. Dublin egyébként is teljesen más, mint a vidéki Írország. Az utóbbi nyugis, vadregényes, a főváros meg sokszínű, lüktető, nyüzsgő. Ég és föld. De egyszer látni kell mindkettőt.
Ír szuvenírekkel felrakodva az estét az Old Storehouse pubban zártuk, majd a híres Ha’penny hídon és az O’Connell street-en keresztül nagyjából negyedóra alatt vissza is sétáltunk a Parnell Square-i szállodánkba.
Mivel gyakorlatilag egyetlen egy teljes napunk volt Dublinra, egyben az utolsó is, lévén másnap korán reggel már a repülőtéren kellett lennünk, egy „hop on – hop off” városnéző emeletes buszra vettünk jegyet pénteken reggeli után a szálloda recepcióján, hogy aztán egész nap ott szálljunk le és fel a 23 állomásos körjárat megállóinál, ahol nekünk tetszik.
Az indulás az O’Connell utcán volt, közel a híres „Tűhöz”, a Spire-hez. Gyakorlatilag több mint 10 látnivalót átutaztunk, mire először leszálltunk a Szent Patrik székesegyháznál, illetve a hozzátartozó parknál. A Guinness sörgyári következő megállót végül kihagytuk, de a Kilmainham Gaol börtönmúzeumot már nem. A börtön XVIII. század végén épült, sokáig köztörvényes bűnözőket őriztek itt, ez volt az első modern börtön, ahol nem 50-60 ember volt nemre, korra tekintet nélkül egy cellában összezsúfolva. Az 1840-es években pusztított a nagy éhínség az országban, amikor a bűncselekmények száma is megugrott, gondolom a börtönbeli napi kétszeri étkezés ígérete is sokaknak alternatíva volt, és még az sem riasztotta vissza az embereket, hogy egy szál gyertyát kaptak két hétre, vagyis be kellett rendesen osztani. Érdekesség, hogy a legfiatalabb itt raboskodó egy ötéves fiú volt, lopáson érték. Egyébként több mint 4.000 foglyot deportáltak a Gaolból Ausztráliába, a „börtön kontinensre”, illetve később ír szabadságharcosok sínylődtek itt a XIX. század végén, a XX. első felében, nem egyet ki is végeztek. (Az idegenvezető által sorolt nevek azonban nekünk csak annyit jelentettek, mintha egy írnek sorolnánk az aradi vértanúk vagy épp az ’56-os forradalmárok nevét.)
A börtönből való „szabadulásunk” után az Old Jameson Distillery volt a következő állomás, ahová lehet, hogy érdemes előre bejelentkezni a whiskey kóstolással egybekötött idegenvezetős túrára, másképp akár 45 percet is várni kell. Persze el lehet nézelődni addig a Jameson ajándéküzletben vagy lehet mindenféle whiskey-neműt iszogatni a bárban. Maga a „guided tour” nem nagy szám, persze elmesélték a Jameson család, illetve a whiskey gyártás történetét egy kisfilmen, majd konkrétan bemutatták a gyártási folyamatokat sorrendben a gabona kiválogatásától, csíráztatásától kezdve a pörkölésen keresztül a lepárlásig vagy az érlelésig. De azt hiszem nem ez, hanem a palackozott végeredmény a lényeg.
Mire végeztünk sajnos már nem járt tovább aznap a buszunk, meg a nap is lemenőben volt, így ismét a Temple Bar negyedbe mentünk, először az azonos nevű pubba, majd vásárolni. A vacsorát már a szállodához tartozó étteremben költöttük el – még egy utolsó "fish and chips" (ropogós sörbundában sült tőkehal, isteni sült krumplival és tartármártással - utóbbi hagymás, ez nem annyira ízlett) és egy Cider, hogy aztán összecsomagolás és egy kevés alvás után negyed 6-kor a taxira várjunk a hallban.

A repülőnk kilométerekkel eltávolodott már a kifutópályától, a várost is magunk mögött hagytuk, amikor a felkelő nap aranyszínbe burkolta alattunk a dublini öblöt, előttem pedig újra lepergett ez a röpke hét, amit a zöld szigeten töltöttünk.

írta: LunaPiena, 2011. nov. 19. 21:52 - címkék: és kategóriák: Koffer - 2 komment

Akár indiánnak is

Néha elég egy napfényes őszi délután, olyan késő nyarat idéző, akár indiánnak is nevezhetnénk.
Aztán kell valaki, akivel megoszthatod a pillanatot, ami lehet egy uzsonnaidőre csúsztatott ebéd (finom fűszerezésű, frissen sült ponty) elfogyasztása a holtág üdülőterületén kialakított piknikasztalok egyikénél, vagy egy séta kézen fogva a vízparton - jó esetben mindkettő - , amikor már szúnyog sincs, csak ökörnyál és száraz nyárfalevél illat, no meg hangok: szaladgáló gyerekeké, bográcsost főző felnőtteké és egy-két horgászszisszenés az elszalasztott kapás után.
És vannak képek is, amelyeket majd az idő és az emlékezet összemos az összes korábbi napfényes őszi délutánéval, ami hasonlóan késő nyarat idéző… akár indiánnak is nevezhetnénk.

írta: LunaPiena, 2011. okt. 1. 19:43 - címkék: és kategóriák: Blogok - még nincsenek kommentek

Megint könyvek

Megint könyvek és megint vélemények (kritikák) a nyáron kezembe került írásokról, de hát kritizálni mindig könnyebb.

A Grímuszszal kezdődött a nyár Salman Rushdie-tól (igen, ő az, akit üldöz az iszlám a Sátáni versekért). A történet összességében kicsit szürrealista volt számomra, bár a hátoldalon található ajánló szerint fantasy és mese keveréke, ezt próbáltam én is szem előtt tartani olvasás közben. A fordító (Greskovits Endre) mindenképpen dicséretet érdemel, hogy vissza tudta adni a magyar változatban is az eredeti műben meglévő anagrammákat, szójátékokat, amelyekből meglehetősen sokat találunk a regényben, maga a cím is anagramma (Grímusz = Szímurg – a perzsa mitológiák szárnyas teremtménye). A történet főszereplője egy kitalált indián törzshöz (axona) tartozó férfi, Szárnyaló Sas, aki megiszik egy elixírt, amitől örökké él. De hát erre is rá lehet unni, így meg akarja találni az örök élet ellenszerét, vagy ellentétét, az örök halált. Évszázadok leélt életei után végül eljut egy furcsa szigetre, ahol csak olyan emberek élnek, akik szintén ittak a keverékből. Miközben ő a halált keresi, a sziget teremtőjét, az istenként tisztelt Grímuszt is megtalálja, akivel külsőre hasonlítanak egymásra. Közben persze mindenféle furcsa embert (na de ki nem az?) és azok életét is megismeri a szigeten, sőt végén nővérére, Madár Kutyára is rátalál, aki nem mellesleg még tizenéves korában elvette a szüzességét.
Érdekes történet volt, végig fenntartásaim voltak az olvasás során is, de kétségtelen, hogy hatott rám, és még mindig jobb volt, mint az utána olvasott Úrilányok Erdélyben Ugron Zsolnától.

Be kell valljam, bedőltem a reklámoknak, az ajánlóknak és kicsit úgy jártam, mint némely hollywoodi film trailerével, hogy az összes poén, akció, stb. bele van sűrítve kb. 2 percbe, aztán a moziban már semmi újat nem kapok. Az Úrilányok kicsit sznob volt, mintha az írónő szándékosan csak a nemeseket kívánta volna megszólítani, nem törődve a nemtelenekkel :P, ráadásul a méltán híres erdélyi konyhák receptjeiből is lehetett volna többet beleírni a történetbe, ha már bele lett kapva itt-ott. Így olyan semmilyen lett, se nem romantikus regény, se nem gasztro-útikönyv, inkább csak egy napló vagy visszaemlékezésféle a kiterjedt családfa távoli ágain található kékvérű rokonság számára.

És amikor azt hittem, hogy ennél már csak jobb jöhet, akkor kellett csalódnom újra Paolo Coelho-ban.
Még a születésnapomra kaptam az új regényét, az Alefet, de az első fejezet után rájöttem, hogy ez sem lesz nagy durranás, igaz az életművéből kb. 2-3 könyvére tudom azt mondani, hogy tetszett.
Már az első alkalommal, amikor rávettek az agyonistenített Alkimista elolvasására azt éreztem, hogy nem sok eredeti gondolata van Coelhónak, inkább csak összegyűjti az itt-ott hallott, olvasott bölcsességeket, sőt kliséket és a szereplői szájába adja. A történetei sem túl egyediek, de ez nem is nagy gond, hiszen nincs már új a Nap alatt.
Az Alef talán egy kicsit mégis másabb, mint a többi könyve (azt hiszem csak a Csingi által említett Az ötödik hegy című regényét nem olvastam), mert bár a legtöbb regényének egy-egy mellékszereplőjének alakjában fel lehet ismerni az írót, ezúttal ő is naplót írt. A téma szokás szerint a spirituális útkereséséről, illetve ezúttal konkrétan a nem fejlődésből, a megtorpanásból való kilábalásról. Coelho az Alefben a transz-szibériai expresszen zötykölődik Moszkvától Vlagyivosztokig, és hely kívánja a közhelyet is, tehát el lehetet sütni az olyan okosságokat, mint az „élet utazás, nem megérkezés” és társai. És ez még csak a fizikai igénybevétel, aztán ott a lelki, a belső útkeresés, plusz egy fiatal törökszármazású lány, aki hegedűjátékával és a szerelmével üldözi, de Coelho kitart és egy-két csókot leszámítva hűséges marad a feleségéhez. Persze a misztikus hagyományok rajongói örülhetnek, előbukkan a mágia, az okkultizmus, néhány utazás az író előző életeibe, sőt még egy sámán is.

Az utolsó nyári (mint nyáron olvasott, és nem mint könnyed) olvasmányom egy szintén a könyvlisták top 10-ében szereplő regény volt, W. M. Paul Youngtól A viskó. Túllihegett bestsellernek gondolva vágtam neki a lapoknak, aztán a történet közepéig inkább úgy éreztem, hogy jó nagy szívatás az egész, és kíváncsi voltam, hogy sikerül majd az írónak kijönnie ebből egészből a történet végére, már ha valóság hű akar maradni. De az utolsó fejezetek után mégis elégedetten tettem le a regényt. Bár nem ezt vártam, sem a kézbevétel előtt, sem olvasás közben, a végére mégis kaptam – lelki békét, megnyugvást a sorsban, az isteni gondviselésben. A könyvben szereplő beszélgetések Istennel pedig nemcsak vallásos embereknek adnak válaszokat a kérdésekre, ráadásul majdnem egy teljes fejezet szól a megbocsátás témájáról. Számomra ez a rész volt az igazán katartikus.

Persze azért ha jó könyv és a közelmúlt, akkor még mindig és egyértelműen Murakami Harukitól a Norvég erdő és A határtól délre, a naptól nyugatra, illetve Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok. Nem elcsépelt történetek, szépen bomlanak ki, gyönyörűen meg vannak írva, és főleg élvezetesen vannak lefordítva magyarra J.

írta: LunaPiena, 2011. szept. 10. 22:32 - címkék: és kategóriák: Vélemények - még nincsenek kommentek

Útrakelők

Egyik napról a másikra történt, az időjárás még kánikulai volt és rekordokat döntögetett a hőmérő higanyszála árnyékban, de a gólyák már tudták, hogy vége a nyárnak. Valami ismeretlen erő hívta őket, és hátrahagyva a fészket, ahol júniusban még a piros csőrű fiókáik kelepeltek útra keltek (még) melegebb éghajlatra. Reggelente azért oda-oda nézek, hátha mégis ott vannak, hátha még nem mentek el idénre végleg, de mindig csak a hűlt helyük van, sőt, már az a kevés fecske, aki még hazánkban költ szintén a villanyvezetéken üldögélt tegnap reggel, hogy hangos csivitelés mellett megvitassák, merre induljanak, kövessék-e a gólyákat.
Ez már valódi, visszavonhatatlan jele annak, hogy itt az ősz, és ehhez még a dátumokat sem kell figyelni.
De számomra a nyár vége már örökre egy 1985-ös olasz dal marad: Righeirától a L’estate sta finendo, amelynek modernebb, akusztikus feldolgozása szólt a rádióban, amikor 2008. szeptember végén Palermóból mentünk vissza a trappetói szállodába első közös nyaralásunk utolsó napján.
Azóta sokadik közös utunkra készülünk, és szerencsére, a gólya párral ellentétben, mi nem vagyunk naptárhoz kötve.

írta: LunaPiena, 2011. aug. 30. 20:27 - címkék: és kategóriák: Blogok - még nincsenek kommentek

Korlátok

Azt vettem észre, hogy mostanában naponta szembesülök a saját korlátaimmal, illetve fejlesztésre szoruló érzéseimmel, tulajdonságaimmal.
A hétfői nap például a nyomorúságé, a betegségeké, illetve az attól való idegenkedésemé, kis túlzással jellemezve irtózatomé volt.

Már reggel kezdődött, hogy a lifttel csupán egy emeletet jutottam lentebb, amikor egy valószínűleg agyvérzést szenvedett középkorú férfit toltak be a mentősök a fülkébe. Szerencsétlen ember merev szemekkel nézett a semmibe, a kézfejébe infúzió volt kötve, a lábujjai szomorúan kandikáltak ki a papucsából, miközben a liftajtóba még kapaszkodtak idős szülei (nem is tudtam, hogy velük lakott), hogy megtudják, mehetnek-e ők is a rohamkocsival a kórházba.
Néztem, és azon gondolkoztam, hogy vajon hall-e, lát-e mindent, odabent a lelke/tudata tisztában van-e mindazzal, ami kívüle történik, csak a teste nem engedelmeskedik, vagy még ez sem. Mondjuk mire leértünk kellően felzaklatott a helyzet, és nem sok hiányzott hozzá, hogy sírva fakadjak. De nem tudom, hogy ha így történik, mi is váltotta volna ki a könnyeim: a sajnálat, az együttérzés (hiszen látásból ismertük egymást, még akkor is, ha nem tudok róla semmit, még a nevét sem) vagy épp az öröm, hogy ez nem velem vagy a szeretteim valamelyikével történik?
Felkavart, pedig akkor még nem is tudtam, hogy aznapra tartogat még egy tanulságot az élet.
Kora délután volt, amikor egy a fenti jóemberhez hasonló, már ránézésre is igazi szerencsétlen flótás kinézetű férfi jött be az irodába. Azt hittem, hogy biztos valamelyik közeli tanyáról jött és vásárolni akar valamit a kis házi fóliájába, de nem. Fényképezni akart egy gondozási központnak, ahol ő is dolgozik (vagy lakik, mert ápolt ???), és akiknek néha szoktunk a jótékonykodás szellemében adományokat behozni Hollandiából, már ha a szokásos kereskedelmi áruink mellé felfér a kamionra ilyen is.
Csillogó szemekkel épp büszkén mondta, hogy biciklivel tette meg a két város közötti majd 30 kilométeres utat, amitől még jobban megerősödött bennem szegény ember sanyarú sorsa, na meg a hazai, szociális védőhálónak csúfolt közintézmények anyagi helyzete, hogy még egy buszjegyet se tudtak neki megfinanszírozni. Mivel ebédidő lévén rajtam kívül más nem volt az irodában, kénytelen voltam én foglalkozni vele. Mosolyt erőltetve az arcomra kimentem hozzá, hogy megkérdezzük a fotóról a főnökömet (, aki holland), és ekkor vettem csak észre, hogy nagyon furcsán jár, bár hogy születése óta-e, vagy baleset következtében, eltalálni sem tudtam.
A legnagyobbat viszont akkor néztem, amikor tökéletes angolsággal simán bekapcsolódott a főnökömmel való beszélgetésbe. El is szégyelltem magam. Egyrészt le kellett vonnom a tanulságot (újfent), hogy ne ítéljek elsőre, másodszor meg arra jöttem rá, hogy lám, ez az ember példaértékű, mert az élete során őt ért csapások ellenére is tovább tudott lépni. Nem panaszkodik, nem siránkozik, hanem tud mosolyogni, és csak azért is megmutatja a világnak, hogy teljes életet tud élni.

Konklúzió: minden nap tanít valamit, ha nyitott szemmel járunk és figyelünk a jelekre. Az pedig, hogy tényleg változtatunk-e a hozzáállásunkon és ezzel magasabb szintre lépünk spirituális fejlődésünk jelen életünkre kijelölt lépcsőfokán csak rajtunk múlik.

írta: LunaPiena, 2011. aug. 17. 21:02 - címkék: és kategóriák: Blogok - 2 komment

Erdős Olga: Belföldi bolyongások – Visegrád

Az útikönyvek szerint Visegrádot, az alig kétezer lakossal rendelkező, de majd ezeréves múltra visszatekintő királyi várost előszeretettel keresik fel a kirándulók, Budapest és Szentendre közelsége, a Duna-kanyar látványa, a palota, a fellegvár és a Pilis turista útvonalai teszik vonzóvá.
Én is kíváncsi voltam már régóta a környékre, de nem a hétköznapi arcára, hanem az ünnepire. Gyerekkori vágyam volt, hogy egyszer a Palotajátékok idején lássam a történelmi települést. Idén úgy alakítottuk a programjainkat, hogy a nyári célállomás Visegrád legyen, ehhez nagyon időben (már januárban) lefoglaltuk a szállásunkat. Akkor még nem is sejtve, hogy talán ez lesz a 2011-es nyár hőségrekordokat döntögető legforróbb hétvégéje.

Persze ez nem tartott vissza attól sem, hogy már odafele útba ejtsünk egy kis látnivalót, a szintén régóta áhított Erzsébet kilátót a János hegyen, illetve onnan a főváros panorámáját. A gps először Budakeszi felé navigált, de végül sikerült meggyőznünk, hogy van másik út is a célunkhoz. Kisebb kitérő után így a Normafa felé vettük az irányt, hogy ott az autót letéve gyalog sétáljunk az enyhet adó fák között a kilátó dombjának aljáig, illetve még egy utolsó lendülettel a célig. Szerencsére nemcsak a kilátás, de maga a Sissyről elnevezett kilátó felújított épülete is gyönyörű.

Az innen egy órányira lévő visegrádi szállodába érve délután már bejelentkezéskor közölték a recepción, hogy a három éjszakás, félpanziós csomagunkban szereplő egy vacsora a Reneszánsz étteremben (a szállodát üzemeltető cég érdekeltségébe tartozik) aznap este lesz, tehát fél 7-re készüljünk el, mert a hotel elől kisbusz viszi a vendégeket.

Kicsit retrósan turistásra sikerült a várakozás a járműre a tömegben, voltak akik még tolakodtak is, mintha nem lett volna még vagy négy másik busz, bár valószínű akkor még nem tudták, hogy nem érkezési sorrendben foglalhatnak helyet, hanem ültetési rend van az étteremben. Egyébként nem volt gond sem az érkezéskor, sem az ételekkel, italokkal, hiszen ízletes finomságokat (tárkonyos őzragu leves, kemencében sült húsok, fűszeres héjában sült burgonya, vörösboros-almás párolt káposzta, stb.) szolgáltak fel a kosztümös pincérek agyagedényekben, miközben a háttérben lantjátékkal szórakoztatták a lakomára érkező nyaralókat. Az asztalon agyag kancsóban víz, fehér- és vörösbor (egri rizling és bikavér, aperitifnek ágyas szilvapálinka). Viszont még a gesztenyepürés desszertet sem hozták ki, amikor már körbejártak megkérdezni, hogy a mikrobusszal vagy gyalog kívánunk-e visszajutni a szállodába. Furcsállottam 40 perc elteltével, de gondoltam, hogy időben tudni kell, hogy hány buszra lesz szükség. Az édesség elfogyasztása után azonban fokozatosan szállingóztak el az emberek. Gyakorlatilag egy óra alatt lezavarták az egészet érkezéstől távozásig. Pedig ha előételtől kezdve szeretné az ember végigkóstolni a fogásokat, nyugodtan, beszélgetve érezni és élvezni az ízeket, iszogatni a bort, legalább még egy félóra kellett volna. Viszont így a következő órába bizonyára belefért még egy másik turnus.

Szerencsére a város nem okozott csalódást, sem a középkori forgatag. Egyébként idén először a palotajátékokhoz kapcsolódó rendezvények már a hét közepén csütörtökön elkezdődtek, így nekünk is sikerült péntek este ízelítőt kapnunk a Fő utca teljes hosszán hömpölygő kézműves kirakodóvásárból, igaz napközben még többen voltak, de ez számunkra csak szombaton derült ki.
Valójában ez a nap volt a fő attrakció, a legtöbb és leglátványosabb, nagy érdeklődésre számot tartó programokkal. Úgyhogy az első visegrádi reggelünknél nekünk is igyekezni kellett a felkeléssel és a reggelivel, hogy ne maradjunk le a fél 10-es felvonulásról, amikor is királyok, lovagok, udvarhölgyek, nemesek és jobbágyok vonultak a Fő utcán.

A lovagi torna és a palotajátékok egy órával később kezdődtek, és épp csak odaértünk a kezdésre, így sajnos a fedett lelátóra már nem kaptunk jegyet, és a kánikulai időjárás miatt hiába a strandkalap, a naptej, délutánra a fedetlen (és kenetlen) részeken sikerült grillcsirkésre vennem a figurát – fűszer nélkül J.

A várjátékok programja (íjász-, solymász-, lovasbemutatók, bajvívás, apródvizsga, lovagi torna, korabeli táncok, csatajelenetek) egyébként lendületes volt és szórakoztató (udvari bolond vagy épp a rablólovag magánszámai), bár egy félnap elég belőlük, különösen a tikkasztó hőségben – szerencsére hideg italokat a kapukon belül is árultak.

Az előadás végeztével a nagyérdeműt átterelték az úgy nevezett királyi borudvarba, ahonnan a palota múzeumába és kertjébe tudtunk jegyet venni, hát bementünk oda is, meggyönyörködni a reneszánsz kutat, a konyhát és a régi szobákat, termeket. Délután egy kis szállodai szieszta után a szintén kötelező visegrádi látnivaló, a Salamon torony következett. A torony akkor (már?) nem volt látogatható, viszont az udvarban középkori zenéket játszottak, akárcsak napközben a palota udvarának egyik szegletében. A Fő utca vásári forgataga persze visszafelé sem maradhatott ki, ahogy ottlétünk alatt egyetlen egyszer sem. Vacsora előtt ezúttal is a már-már szokásosnak nevezhető programot választottuk, vagyis strandolást a szálloda medencéjében, illetve egy kis pihenést a kert nyugágyain. (Ez utóbbi azt hiszem, jövőre már jobban megy az odalátogatóknak, most ugyanis még ezerrel folytak a munkálatok a hotel új szárnyában, amit részben már átadtak, részben még építettek.)

A hátralevő két vacsora már a szálloda éttermében volt, sajnos a pincérek nem voltak a helyzet magaslatán, legalábbis csúcsidőben, teltház esetén. Miután lecsengtek a játékok és a király is visszavonult egy évre már más volt a helyzet. Na de nem az a mérvadó, hogy hogyan szolgáljunk ki négy asztalt vasárnap este, hanem, hogy toppon legyünk, amikor egy talpalatnyi hely sincs, és ha valaki este hétkor megy vacsorázni, akkor annak ne kelljen többek között háromszor megrendelni az üdítőt, mire végre megkapja, vagy épp a második fogás elfogyasztása után egy teljes órát várnia, hogy egyetlen palacsintát kisüssenek, megtöltsék túróval, leöntsék vaníliaöntettel és tálalják. Még jó, hogy nem vagyok nagyon édesszájú, így a desszertet és életem párját hátra hagyva igyekeztem jó helyet keresni a templom előtti kis kanyarban, hogy minél jobb helyről lássam a fél 9-re kiírt fáklyás felvonulást, ami végül negyedórát csúszott. De a felvonulókkal érkezett egy kis hűsítő esti szellő is, így tényleg élmény volt a sötét pasztellkék égbolton mosolyogva trónoló félhold alatt nézni a kavalkádot, a fáklyák és tűzzsonglőrök játékának fényét, hallgatni a dobpergést, ahogy az egyes hagyományőrző egyesületek felvonultak, és az unalomig ismételt „éljen a király” felkiáltás után valódi derültséget hozott az „éljen Süsü, a sárkány” kinyilatkoztatás is. J

A tarka-barka udvari nép az ámuló-bámuló nézősereggel a kirakodó vásáron keresztül a palota melletti Borudvarba vonult. Addigra mi is egymásra találtunk a párommal, aki rendületlenül kivárta a palacsintáját, úgyhogy nem volt akadálya, hogy kövessük a kosztümös főszereplőket. Mivel a palotajátékok nemzetközi, akárcsak a középkori visegrádi udvari élet, így természetesen voltak olasz szereplői is a rendezvényeknek, akik Lanciano városából (Abbruzzo tartomány) érkeztek. Egyikükkel, aki jelmezében leginkább egy velencei dózséra, külsőre viszont a brazil íróra, Paolo Coelhóra hasonlított sikerült közös fotót is készítenem. Jó fej volt, és legyezgette a hiúságom, amikor megdicsérte az egyébként rendesen megkopott olasz tudásom. (Hajjaj, hallott volna fénykoromban :P!)

A fotózáson túl azért természetesen a borudvarban bort is kóstoltunk Visegrád címerével ellátott üvegkehelyből, Tiffánéknál 2007-es Pinot Noir-t, Takleréknél 2006-os bikavért. Ez utóbbi könnyebb volt, biztos azért, mert igazán finom, száraz, testes bort csak Villányban készítenek (szerintem).
Kedves emlék marad ez az este, hiszen olyan meseszerű volt minden: a felettünk kivilágított fellegvár, a kemencében és a nyárson sülő ételek illata, a körbeölelő palotaudvar, a reneszánszzene dallamai, a dobok, a bor zsibbasztó íze a számban, a sok kosztümös ember.... mintha évszázadokat repültünk volna vissza az időben.

Az utolsó teljes napunkon inkább a környéket fedeztük fel, reggeli után a Fellegvárhoz kanyarogtunk fel autóval, ahol viaszmúzeum és egyéb kiállítások voltak (fegyver, vadászati) egy-egy kis teremben, na és persze lehetett a várfal mellett sétálni és fotózni a kötelező látványosságot, a Duna-kanyart és a Szentendrei-szigetet. Innen pedig csak egy ugrás a szomszédos nyári bobpálya, illetve a minigolf és canopy pályának is otthont adó szabadidőközpont. Miután ott is kapásból lenyúltak egy belépőnek is felérő parkolójegy árával (kizárólag egész napos van, pedig mi is csak 1,5-2 órát voltunk ott), bent a büfében vettünk egy-egy üdítőt, felballagtunk a Zsitvay-kilátóhoz, ahol fotókiállítás volt éppen. Persze ha már ott voltunk oda is kifizettük a belépőt, majd boboztunk is egy kicsit – persze nem ingyen. Meg is állapítottam, hogy egy négy-, öt stb. tagú családnak gyerekekkel nem biztos, hogy olcsó mulatság itt tölteni egy (fél)napot,

A csúszkálást dél körül befejeztük, így visszamentünk a szállodába, hogy kis felfrissülés után elsétáljunk a kikötőbe, ahonnan 2-kor indult sétahajó Nagymaros érintésével (túloldal) egy másfélórás útra a Dunán. Vacsora előtt még jutott idő újfent pihenésre is: scrabble-t játszani az erkélyen (rálátás a Salamon toronyra és a Fellegvárra, ill. kicsit a Dunára is), fürödni a szálloda kinti medencéjében (ezúttal a bentiben ugráltak a gyerekek, így az volt a nyugisabb) és napozni egy kicsit. És végre az utolsó ottani vacsoránkat nem siettünk el (igaz, most se a pincérek, se a fáklyásmenet nem sürgetett). Jó volt beszélgetni a vadhúsból készült ételek felett, meginni egy üveg Juhász Péter-féle egri bikavért, amit szép lassan el tudtunk kortyolgatni a vacsorához, és ezúttal én is kivártam a desszertet. J

Összességében élveztem ezt a három napot: a kirakodó vásárt a kézműves termékekkel, a hagyományos magyar és népi dolgokkal (szuvenírként hoztam is egy kis sámándobot, kézzel készült szappant, bio fűszerkeverékeket haza), az ételekkel (cipóban sült csülök, kenyérlángos, stb.), a lovagi tornával és az egész középkori forgataggal.

írta: LunaPiena, 2011. aug. 2. 20:09 - címkék: és kategóriák: Koffer - még nincsenek kommentek